Portrék kedves sportoló barátokról

A sport, a versenyszerű sport kiskoromtól ott volt az életemben. Az egri uszodában kezdődött, ha nem is volt olyan nagy siker találkozásom a labdával, a kitaposással és persze a víz alá taposottság keserves élményeivel. De megerősödtem egy kicsit és aztán tájékozódási futó lettem, ami persze együtt járt a mindenféle (mezei, stadionbeli, terep) futásokkal. Egy kullancs aztán megakadályozta, hogy ifi kerettag legyek, a kórház pedig szinte minden mást is. Aztán jött a kosárlabda a gimi második felében és később az egyetemen is. 1991-ben Egerből Budapestre költöztem és hirtelen juppi létbe csöppentem. Ehhez aztán a sportot is hozzá igazítottam: Reggel hatkor Dagály, este Margitsziget vagy inkább Normafa, Bükki Hegyimaraton, Kinizsi 100...  túrák tavasztól őszig, síelés télen.

Manapság se bírom ki sokáig, hogy  ne fussak kedvenc  normafás köreimen, vagy épp a Pilisben, Káli-medencében. És mivel idén már hét versenyt szervezek, a pályák kitalálása, bejárása, kijelölése eleve feladattá is teszi a futást. 

Rengeteg futóval, túrázóval barátkoztam össze: csodálatos embereket ismertem meg ezért aztán úgy döntöttem: nyitok egy portré oldalt:

"...Kedvenc hazai tájam a Káli-medence, a főszervező, Balogh Tamás pedig már több ízben meglepett a remek, családi hangulatú futóversenyeivel. Nem utolsó sorban Karesz sem veti meg a terepfutást, és örültem, hogy együtt állhatunk rajthoz.
Érkezéskor csöpögő eső fogadott, de nem paráztunk rajta különösebben. Örültem Andrásnak, Timinek és Lencinek, vagyis a terepfutó barátaimnak. Megbeszéltük, hogy ez csak egy laza, tájban gyönyörködős örömfutás lesz. (Persze, minden futás előtt ilyen dumával álltatjuk egymást és magunkat! ;-)) Annyi igaz, hogy csak a rajt előtt kb. 1 perccel lettem ideges..."  (részlet Nóra blogjából: futobarom.blog.hu/

Kelemen Nóra

2014-ben Ironlady 12 óra 37 perccel (kategória 2. ), Balaton Szupermararton egyéni teljesítő 2015 és 2016-ban, számos triatlon, maraton és hasonló hosszútávú versenyek résztvevője, dobogósa, győztese. A Balaton északi partján él Karcsival.

 

Suta kérdéseimre adott válaszát szószerint másoltam ide:  "A gyerekkorom is elég mozgékony volt, de nem annyira tudatosan. Leginkább a túrázást szerettem, amiből bőven kijutott. Elsősorban a hittan csoport motivált, akikkel rendszeresen jártunk kirándulni, táborozni. Az úszás volt a másik nagy kedvenct. Uszodába is jártam, de a nyíltvízi úszást részesítettem előnyben. Minden évben nagyon vártam a balatoni szezont, és előfordult, hogy már februárban vagy márciusban megfürödtem, persze ilyenkor még nem tudtam nagyokat úszni. 19 foktól már alkalmas voltam kb. 3 km leúszására (most már erre csak neoprénben vállalkozom). A szüleim is elég vízi emberek, de én túlteljesítettem őket ezen a téren. :-)

 

A futást 12 éve kezdteml. Na jó, középiskolás koromban is volt egy futó korszakom, de ez nem túl jelentős, csak talán abból a szempontból, hogy később ez eszembe jutott, és emiatt kezdtem újra futni. Az utóbbi 12 évben nincs megállás. A futás mellett mindig úztem és űzök egyéb sportokat, pl. konditermi erősítések, aerobik, táncos órák. Mivel bringázni is szeretek, és az úszást sem felejtettem el, eszembe jutott, hogy szívesen triatlonoznék. 2013-ban vettem egy országúti bringát, valamint edzőhöz fordultam, hogy kontrolláltabban folytathassam a sportolást. A Balaton közelébe költöztem, ahol remek lehetőségem van mindhárom sport rendszeres gyakorlására. Azért továbbra is a futás a kedvenc, és ez megy a legjobban. Leginkább dombokon szeretek futni, erdőben, mezőkön, szántóföldeken, de résztávozást és a fokozó futást a Balaton-parton szoktam, mert ahhoz sík terep kell.

 

A német Telekomnak dolgozom, ahol a jelenlegi projektemen egy kedvezményeket adó szoftvert tesztelek, elsősorban integrációs szempontból, vagyis a rendszerek közti kommunikációt vizsgálom. A munkahelyem Budapesten van, de otthonról is tudok dolgozni, ezért viszonylag ritkán járok a fővárosba.

 

Edzések után kikapcsolódásként szeretek a férjemmel sétálni, cicákat simogatni, kertészkedni, strandolni. A haverokkal való sörözéseknek is nagy kedvelője vagyok. Filmet nézni nem szoktam (csak ha férjem kimondottan szeretne velem megnézetni valamit :-)), mert szerintem eleget bámulom a képernyőt a munkám miatt. Kikapcsolódásnak nem hiányzik, hogy továbbra is görbe háttal, mereven bámuljam a monitort. :-) Olvasni elalvás előtt szeretek, leginkább utazásokról szóló könyveket, vagy vallási témájúakat. 

 

Sportolásom során eddigi legnagyobb kihívás talán a nagyatádi ironman volt (3,8 km úszás + 180 km bringa + 42 km futást), amit 2014-ben teljesítettem, illetve a Balaton Szupermaraton egyéni, amit 2015-ben és 2016-ban is sikeresen legyűrtem. Ezen a versenyen 4 nap alatt futjuk körbe a Balatont, mind a 4 napnak megvan a maga szakasza, és az összesített eredmény számít. Idén még semmi brutál versenyen nem indultam, de áprilisban sikerült egy 3:26-os maratont bekarcolni (ami életem második legjobbja), májusban és júniusban pedig két középtávú triatlon versenyen értem el egész jó eredményt.

 

A terepfutást is nagyon szeretem, mert - bár a tájat csak futólag látom - az agynak remek kikapcsolódás. A Bakony és a Balaton-felvidék szerintem a világ legszebb helyei közé tartoznak, és nagyon örülök, hogy sok lehetőségem van arra futni. Az már csak bónusz, hogy még versenyeket is szerveznek arrafelé - ezt ezúttal is köszönöm. :-)"

Köszönöm Nóri, várunk mindig, amikor van időd és kedved velünk futni.

Sebők Lilla

 

Lillával a futóversenyeken túl bejártuk a Magas Tátrát is két nyárral ezelőtt egy közös kis csapattal. Mosolyog, fáradhatatlanul megy és beszél :) ... a kérdéseimre adott válaszai is ilyen cserfesek.

      "A futás mindig is jelen volt az életemben egészen kicsi gyerekkorom óta. Azt hiszem úgy kezdődött, hogy sokat bújócskáztunk az utcán és annak én mindig azt a részét élveztem a legjobban, amikor sprintelni kellett, hogy „lepaccsoljuk” egymást. Észrevettem, hogy gyorsabb vagyok a legtöbb gyereknél és jó érzés volt kitűnni valamiben. Innentől kezdve mindig futottam, ha rossz kedvem volt, vagy ha önbizalom erősítésre volt szükségem, aztán már mindig, jókedvemben is. Persze itt még nem kell nagy távokra gondolni, max. 3-4 km-re. Valahogy úgy éreztem, hogy a futás hozzám tartozik, ez igazán én vagyok. Akkoriban a sprintereket csodáltam és szerettem volna komolyabban űzni ezt a sportot. Nagykőrösön nőttem fel, sajnos ott nem volt lehetőségem atletizálni. Helyette az iskolai kosárlabda csapatot erősítettem, persze ott is azt élveztem a legjobban, amikor jó messzire elpattant a labda és rohanni kellett utána.

Aztán Kecskeméten, a középiskolai csapat tagjaként részt vettem egy-két megyei mezei futóversenyen. Ott egyik tanárom ajánlotta, hogy menjek el egy edzőhöz. Ez meg is történt, de nem tartott sokáig. Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi volt az oka, talán egy kicsit úgy éreztem, hogy 17 évesen már nagyon le vagyok maradva a gyerekkoruk óta atletizáló sportolóktól, talán nem voltam akkoriban még igazán kitartó, de végül otthagytam az edzést és futottam tovább magamnak, legtöbbször magányosan. Mindig is egyedül szerettem  futni. Persze azóta már túl vagyok jónéhány közösségi futáson, eseményen, csapatversenyeken, melyeket imádok, de a magányos futás akkor is a kedvencem maradt. Csak a természet, én és a gondolataim. Új ösvények felfedezése egyedül, ettől furcsa bizsergés jár át...

Ezután jöttek a főiskolai évek, szintén 1-2 elhanyagolható versennyel. Az igazi váltást és a hosszútávfutást aztán a várpalotai Marathon TKE hozta el nekem. A főiskola utolsó évében oda sodort az élet és megismertem egy nagyon jó hangulatú, a legjobb értelemben vett "őrült" futó társaságot. Onnantól nem volt megállás. 2008-ban futottam az első félmaratonomat. Akkoriban még nem volt akkora divat a futás, mint most és nem éreztem azt a "futótársadalmi" nyomást, hogy nekem azonnal maratont kell futnom, és ez jó is volt így. Szépen lassan építkezve, egészen 2011-ig vártam vele. Akkor viszont nem szokványos körülmények között futottam le. Máig életem egyik legnagyobb kalandjaként tartom számon. Várpalota és az olasz Grottazzolina testvérvárosi kapcsolatának jegyében ez az "őrült" banda kitalálta, hogy non-stop váltóval fussunk ki. Majdnem 1000 km, 7 futó, 5 nap. Ez napi 25-35 km-t jelentett fejenként. Óriási buli volt! Az első éjszakát Magyarországon végigfutottuk - sosem felejtem az éjszakai szakaszomat a zalai erdők között, ahol minden nesztől összerezzentem - utána külföldön napfelkeltétől sötétedésig mentünk. Ott éjszaka nem mertünk, mert azért nem volt veszélytelen a dolog. Egyesével futottunk, 10 km-enként váltottuk egymást. Kirakott a busz, hogy akkor 10 km múlva találkozunk, közben előre vitte a következő embert. Voltak izgalmak, pl mikor Velencében elkavarodott egyik futótársunk és  kb 1 órát köröztünk, mire megtaláltuk. Szállásunk nem volt, ahol ért az éjszaka, buszban, sátorban, hálózsákban aludtunk. Őrületesen izgalmas volt! Az egyik legemlékezetesebb éjszakánkon már sötét volt, mikor tábort vertünk, először nem vettük észre, hogy egy borsóföld szélén vagyunk. Aztán egyszercsak megjelent egy kombájn, mi akkor már feküdtünk. Reggel úgy ébredtünk, hogy az egész föld körülöttünk le volt tarolva, csak a közvetlenül mellettünk lévő 10 méteres sáv volt meghagyva. Azóta sem aludtam kombájn zúgásban... Szlovénián keresztülfutni varázslatos volt! Pici, hegyek közt megbúvó falvakon át, teljesen elvarázsolt... Az olasz rész már nem volt mindig olyan barátságos, mert sok főútvonalat érintettünk, az út szélén futni nem volt egy életbiztosítás. Egy dolog biztos: életemben először ezen az úton járt át igazán a végtelen szabadság érzése, és az a gondolat, hogy igen, ilyen élményekért érdemes élni és csak annyit ismételgettem magamban, hogy még-még-még!!! Ja igen, és ezt az egészet megkoronázta az első maraton élménye - onnan kanyarodtam ide. Mert az extrém váltónk időpontja nem véletlenül volt májusban. Akkor tartották a Maratona del Piceno-t Grottazzolina mellett, Porto San Giorgio-ban.  Megérkezésünk után pár nap pihenés, szénhidrátfeltöltést követően ott találtam magamat a maraton rajtjában. Könnyen ment, fal nélkül. Egyszerűen felosztottam magamban 4 db tizesre, ahogy 5 napon át  is futottunk. Semmi időbeni elvárás nem volt bennem, csak teljesíteni akartam az első maratonomat. Na jó, annyi titkos vágyam azért volt, hogy jó lenne 4 óra környékén beérni. Sikerült, 3:59-es idővel. Sírtam, mikor beértem, igazi eufórikus érzés volt. Azt hiszem nálam ez egy rituálé, mert azóta is megkönnyeztem az összeset. Bár csak 4-et futottam (a terep versenyeket nem számítva),  sajnos a csípőfájdalmam nem enged többet... Egyelőre jegeltem a 30 km feletti távokat, mert a futás, a mozgás nálam életforma, élvezni szeretném és nem sérüléssel bajlódni. Illetve azt szeretném, hogy mindig tudjak egészségesen sportolni. Nekem ez egy mankó az életben, mert  annyi minden változik, az ember semmiben sem lehet biztos. De a futás nekem örök, egy megnyugtató, biztos pont.

A várpalotai, majd balatoni éveim után jött Budapest és ezzel együtt egy újabb korszak a "futóéletemben": a futóközösségek, futóesemények intenzív 3-4 éve. Rengeteg új ismerőst, barátot szereztem és sokat fejlődtem. Itt jöttem rá, hogy mennyivel hatékonyabb a közösségi edzés, mint a magányos kilométerek. Igaz a nagyon intenzív évek után most újra a magányos korszakomat élem, úgy tűnik, nálam ezek ciklikusan változnak...

Nagyon sokat kaptam a futástól. Sok küzdelmes, boldog pillanatot, barátokat, utazást. Apropó, utazás! A futás által rengeteg helyet megismertem országon belül is, olyanokat, ahová csak úgy magamtól nem biztos, hogy elmentem volna. Például sosem gondoltam volna, hogy mennyire gyönyörű a szekszárdi borvidék, amíg meg nem másztam a dombokat a Borvidék félmaratonon. Vagy hogy egy igazán ide illő példát mondjak, a Káli-medencében életemben először egy Káli futás során jártam, talán 2007-ben, vagy 2008-ban. Szerelem volt első látásra, ha tehetem, ide mindig visszatérek, minden évszakban lenyűgöz. És még számtalan példát tudnék említeni, de a lényeg, hogy rájöttem, mennyire gyönyörű országban élünk! És érdekes módon gyerekkorom környezetét is ezután kezdtem el igazán értékelni. Régen mindig elvágytam az Alföldről, mert imádom a hegyeket, a terepfutást, a túrázást. De mostanra megtaláltam a pusztai reggelek szépségét, az aranyszínű naplementéket, háttérben a nagykőrösi templomtoronnyal. Szóval egyik kedvenc futóterepem lett, mindig alig várom, hogy meglátogassam a szüleimet és kiszabaduljak a pusztába.
Külföldi utakat is köszönhetek a futásnak: Olaszország, Románia, vagy kedvenc Futócsapatom, a Futcalányok révén Portugália...Szeretnék minél több helyen futni, külföldön és belföldön egyaránt. Futócipő nélkül sehova nem megyek. Már csak azért sem, mert a legjobb/leggyorsabb módszer egy ismeretlen hely felfedezésére a futás. Ezeket a "futazásokat" szeretem összekötni a helyi gasztronómia megismerésével. Nincs is annál jobb, mint egy kiadós mozgás után kiülni egy szép teraszra és ellazulni egy pohár helyi sör/bor társaságában. 

Ezen kívül a természet szeretetét, tiszteletét is kaptam a futástól. Az időjárás minden formában történő elfogadását. Például kifejezetten szeretem a kicsit borongósabb, esős időt, csoda dolgokat lehet olyankor látni a természetben. Talán csak a fojtogató, párás kánikulával állok hadilábon, de dolgozok a kapcsolatunkon...

Egy kicsit a számokról... Világrengető eredményekről nem tudok beszámolni. A legkiemelkedőbb  talán a félmaratoni 1:31-es időm. Ezt jó lenne 1:30-ra, vagy picivel alá szorítani. Tudom, hogy bennem van, de őszintén szólva mostanában nem töröm össze magamat az egyéni rekord megdöntéséért, mert azzal is tisztában vagyok, hogy ezen a szinten már 1-2 percért nagyon kemény munkát kell végezni. Ehelyett inkább csak élvezem a futást, főleg terepen keresem az újabb és újabb kihívásokat. Maratonon - amiben csak rövid pályafutásról számolhatok be - 3:37 a legjobb időm, ezt Triesztben futottam 2014-ben, hullámos pályán. Ez volt az utolsó aszfaltos maratonom. Egyelőre nem tervezem, hogy újból nekifutok, a csípőm miatt sem, meg egyszerűen nem az én távom. Aztán lehet, hogy majd egyszer megint elborulok, és nekiugrok, de az is lehet, hogy már "csak" terepen fogok ekkora távot teljesíteni. Ha nagyon arra akarnék rámenni, ami igazán passzol hozzám, akkor az 5-10 km közötti távokat gyűrném, mert ezeken egész gyors tudok lenni, 10 km-ig mentek a 4 perc körüli ezrek. Teljesítménydiagnosztikai vizsgálaton is alátámasztották, hogy én a középtávokon tudnék igazán fejlődni.

A futáson kívül mindenféle sport érdekel, főleg amit kint a természetben lehet végezni. Kerékpározás, úszás, túrázás, kajakozás. De olyan is volt már, hogy a falmászással ismerkedtem. Illetve a futásomat próbálom megtámogatni erősítéssel, TRX edzéssel...

Ha nem sport, akkor pedig jöhetnek a jó filmek (ebből inkább az alternatív vonal, nem igazán vagyok híve a hollywoodi produkcióknak), könyvek. Imádom a rock-blues-rockabilly zenét, nagyon szeretek táncolni. Egy rockabilly este felér egy kőkemény félmaratonnal, szóval ezt inkább a sporthoz sorolnám. De egyre több zenei stílusra vagyok nyitott, például nagyon tetszenek a folk elemekkel vegyített zenék, érdekel a különböző népek zenéje. Csendesebb napokon jöhet a sütés-főzés, újabban egy kis kertészkedés. Illetve van egy kreatív oldalam, imádok pirográf képeket készíteni.

A lényeg, hogy mindig mozgásban legyek, harmóniában önmagammal és a környezetemmel. Ez egy olyan életforma, ami már örökre belém vésődött és sosem fogom feladni."   - köszönöm Lilla, remélem találkozunk ősszel is.

Havasi Imre

 

Imre is évek óta eljön hozzánk futni a Káli-medencébe: nyugodt, mosollyal teli karaktere kedves színfoltja a versenyeknek. A kérdéseimre írt válasza egy egész életet ölel föl. 

"MERT FUTNI JÓÓÓÓÓÓ……

 

"Futóként rájöttem, hogy a "küzdés" a legcsodálatosabb, amelyet csak el tudok képzelni.
Ez a dolog arra késztet nap mint nap, hogy van feljebb, hogy van miért élni, hogy van az életnek értelme!"

Az én kis (futó) történetem.

Egyedül, de sohasem magányos mocorgó (a kor miatt még ráadásul hosszú) monológja következik:

Szóval nem sportos családban, de tanyavilágban nőttem fel és ott éltem 10 éves koromig. Amikor elsős lettem elvittek évnyitóra, majd másnaptól 3 km oda és ugyanannyi vissza gyalog, egyedül, vagy a többi dűlőbeli gyerekkel. Hóban, szélben, sárban minden nap.

Játszóterünk az erdő, mező, rét volt és boldogok voltunk. 10 évesen kaptam egy bringát, amellyel Kiskőrös és Baja között a következő nyolc évben bejártam Bácskát.

Mivel zömök testalkatú voltam a futás nemigen izgatott, de egy nyári tábor alkalmával tájékozódási futást szervezett tesi tanárunk. Évekre meghatározó élmény volt, gimis csapatommal szép sikereket értünk el.

1975-ben Kijevbe kerültem 6 évre. Ott a futásnak már akkor „kultusza” volt, futva ismerkedtünk a várossal.

Később munka és család mellett a futások egyre ritkultak, majd el is maradtak, igaz a gyerekekkel rendszeresen túráztunk, bringáztunk. Lányom a mai napig fut és bringázik, fiam a technika felé fordult inkább. Ők ketten támogatják is a futásaim!

A mozgásszegény irodai munka, a munkahelyi stressz, a nagy "zabálások", cola, süti mértéktelenül „meghozta az eredményt”: 2007 év végére 112 kg lettem, xxl ruhaméretekkel.

2008-ban, 51 éves koromban tértem vissza a futás csodálatos világába. Év elején, mint oly sokan mások, én is komoly fogadalmat tettem. Hosszú-hosszú idő után újra futni kezdtem. Első „futásom” az első utcasarkig tartott (kb 250 m) és onnan hazasétáltam, de nem adtam fel!

A futással egyidőben fokozatosan csökkentettem az ételadagokat, cukor a teából, cola, fehér kenyér teljesen elmaradt. Az eredmény látványos volt, közel 30 kg lement néhány hónap alatt. 2008 nyarára beállt a 80-82 kg, amelyet a mai napig tartok. (BMI szerint még ez sem jó, de csonttömeg és zsirmérés alapján tökéletes ). Sokan meg is kérdezték, talán beteg vagy?

„Nem, csak újra futok”, válaszoltam, és így már nem is voltam olyan érdekes a kérdezők egy részének.

A futás újra életem részévé vált és meg is változtatott: nyitottabb, vidámabb, életkedvelő ember lettem.

2008 nyarán Luxemburgba kerültem, ahol csodálatos környezetben futhattam. Az erdei ösvényeken soha nem voltam egyedül, mert bármikor futottam, mindig találkoztam helyiekkel. akikkel a későbbiekben már együtt is futottunk.

A helyi magyarok között is hamarosan futótársakra leltem. 2010 őszén az ő biztatásukra 53 évesen először elindultam egy félmaratoni távon. A verseny a Mosel folyó partján több falucskán át haladt és mindenütt fergeteges hangulat, szurkolók biztatása kísérte a mezőnyt.

„Megfertőződtem” a versenyekkel is! Nem az eredmény miatt, hanem a futótársakkal együtt töltött idő, a hangulat, ami motivál, hogy versenyekre is eljárjak.
2011-ben már természetes volt, hogy több helyi futórendezvényen is indulok, melyek közül kiemelkedett az ING Luxemburg Maraton félmaratoni távjának teljesítése.
Ez esti futás, fantasztikus szurkolótáborral végig a versenytávon.

Itt találkoztam először azzal, hogy futni jótékony célokért is lehet.
2012-ben már újra itthon (Székesfehérváron) bekapcsolódtam a Lajkó Csaba ultrafutó által szervezett közösségi futásokba, ahol nagyszerű emberekkel ismerkedtem meg és sok jó tanácsot kaptam. Örömmel tapasztaltam, hogy Csabáék is futnak jótékony célokért. Egy ilyen jótékonysági futáson találkoztam Snow Andreával és ismertem meg a Csemete Alapítvány tevékenységét is. Azóta már én is jótékony célokért, a Csemetékért futok és nekik regisztrálom a megtett kiliket.

Soha nem volt teljesítménykényszerem és talán „felelőtlenül”, de mindenféle edzésterv nélkül futok, amikor úgy érzem, menni kell, elindulok télen, nyáron, esőben, ködben; öröm, vagy bánat, vagy csak úgy, mert vágyom a természetbe.

Szerencsés vagyok, mert pár száz méter után máris élvezhetem az erdő, mező, rét illatát, hangulatát. Aki fut megérti, aki nem fut, annak meg azt szoktam javasolni, ha teheti, próbálja meg.

Sokan kérdezik, hogy miért futok? Nehéz egyértelmű választ adni annak, aki nem fut, ezt meg kell élnie, de talán az egészségemért, a mindennapi jókedvemért, jótékony célokért, a közös futóélményekért, a természet szépségeiért…és még hosszan sorolhatnám…de innen már folytassátok Ti.

Örülök, hogy összefutottam veletek itt és remélem mielőbb találkozunk valamilyen futóeseményen"
 

Illés Levi

"A mozgás amit fiatalabb koromban aktívan csináltam és emlékszem is rá az először is a kerékpártúrák! A papámmal és az anyukámmal rengeteget voltunk ilyen kerékpártúrán. Akkor lehettem kb olyan 6-7 éves. Később a kerékpározás után 1-1,5 évig birkózni jártam egy falubeli ismerősömmel ekkor olyan 8-9 éves voltam és egy pár hónapig még önvédelemre is jártam! Ez után sokáig semmi sport nem volt az életemben maximum a tesiórák de azt nem nevezném sportnak! Majd később olyan 12-13 éves koromban voltam egy futóversenyem mint kívülálló néző és ahogy érkeztek be a futók megtapsolták őket és gratuláltak nekik és ez nekem is megtetszett és ez motivált így én is elkezdtem futni az elején nagyon keveset kb 1-2 km-et futottam de azt is alig bírtam végig de fejlődtem gyakoroltam edzettem és nem adtam fel! És így jutottam el ahhoz hogy lefutottam már életem 1. félmaratonját is és már tervbe van véve a 2. is! Én igazából futás után nem olvasok vagy sétálok hanem a családtagokkal hazaúton megbeszéljük hogy milyen jó is volt ez a verseny a papámnak mamámnak anyukám meg én elmeséljük milyen szép volt a pálya stb... Este amikor már érezzük a lábunkat hogy futottunk a mai nap akkor megszoktunk nézni egy filmet közösen és az jó mert pihentet és kikapcsolok és átgondolom a napot hogy mi is történt! A célom legelőször is egy félmaratont lefutni volt most hogy ez megvan a célom egy maraton lefutásává emelkedett! Tudom hogy nem ma fogom lefutni és nem is holnap de hiszem ha edzek és nem adom fel akkor 1-2 év múlva ez is sikerülni fog! Nos úgy nagyjából ez az én futókarrierem! :) Köszönöm hogy megoszthattam az én történetem! :) "

Levi 2004-ben született, épp ma van a születésnapja :) a 14.

2017-ben már félmaratonokat futott és abszolút harmadik lett a CSÚCSPONTOK-gyűjtésben.

Hajrá Levi

 

Rettenetesen gyorsan múlik az idő. A képen fess csizmába, szovjet típusú egyenruhába öltözött, ámde mosolygós tisztek gratulálnak édesanyámnak, aki a legjobbnak bizonyult valamelyik rövidtávon a Vám- és Pénzügyőrök spartakiádján úgy 67 évvel ezelőtt. 

1949 - Sport a Vámőrségnél

Gyakran a sírásig edzettünk, szerdánként a térképezést tanultuk, az edzőtáborokban naponta háromszor futottunk. A hétvégéket, a versenyeket imádtuk, akárhová is utaztunk: a lapos, akácos Nyírségbe, vagy az össze-vissza ösvényes hegyvidékekre, lásd engem itt.

1976 - tájfutóverseny

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now